jszaka a harc után - Dopo la lotta di notte

jszaka a harc után

2015.06.22. 07:24 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 5. rész

A nappali harc után éjjel le kell takarítani a csatateret, össze kell gyűjteni a hullákat, a szétszórt fegyverzetet, majd rendbe kell hozni a lőállásokat, drótakadályokat, fel kell készülni a másnap várható újabb támadásra. Amikor már hősünk körül nyugalmasabb lenne a helyzet, eddig még nem tapasztalt félelmetes zaj keletkezik: megszólal a harminc és feles.

 

Csak most láttuk, hogy mi történt. Az előző éjjel formásan kiigazított 77-es állás helyén egy zűrzavaros kőhalmaz volt mindenféle katonai hulladékkal: rongy, kötszer, törött fegyver, csajka stb. terítve. A sötétben tapogatózva mindenfelé halottakba ütköztünk. Szerencsére a jótékony sötétség sokat elvett a helyzet félelmetességéből.

Első feladat volt a hullák összegyűjtése és a gránátok által összetépett drótakadály kiigazítása. Az olasz halottak sorsát gyorsan és méltányosan intéztük el. Fogták őket az emberek, és a drótjainktól 50-60 lépésnyire szépen sorba fektették őket a lejtőn. Így azután az olaszoknak módjukban volt elszállítani és tisztességesen eltemetni azokat. Kissé szokatlan, de praktikus megoldás volt ez. Nekünk nem kellett nehéz munkával sírt ásni, és az ellenségnek is szívességet tettünk.

Az elesett olaszok között volt egy egészen fiatal hadnagy is. A holtteste már belül feküdt a lőállásunkban néhány társával együtt. Ez azt bizonyította, hogy a mieink tényleg az utolsó pillanatban rohantak be az állásba.

Megszámoltam, az olaszoknak a 77-es előtt 37 halottjuk volt, míg nekünk 11 emberünk pusztult el. Ebből kilenc a pergőtűz folyamán. Testrészeiket valósággal úgy kellett kihámozni a kövek közül. A szomorú maradványokat összegyűjtöttük, hogy reggel hátravigyük őket a már szépen fejlődő temetőbe.

 Elesett katonák a Monfalcone fölötti magaslatokon 1915-ben
(forrás: NHKA gyűjteményéből)

Mögöttünk jobb felé megszakítás nélkül dübörgött a harc, az emberek gyakran figyelték ezt a borzalmas, szűnni nem akaró zajt.
– Mi lehet ott? – kérdezgették egymás között…

Közben gyorsan teltek a zsákok, melyekkel néhány óra leforgása alatt újra tűrhető formába hoztuk a lőállást. Lövészároknak nem nevezhetem, mert az ároknak bizony nyoma sem volt. Robbantanunk kellett volna, azonban ezt nem tehettük meg, mert az olasz ágyúk azonnal beleszóltak volna. Így is a legnagyobb csendben kellett mozognunk, mert az olasz fényszórók, ha egy kődarab legurult a lejtőn, azonnal végigsúroltak bennünket a fénycsóváikkal, és nekünk akkor ott, ahol ért minket, mozdulatlanul be kellett várnunk, míg odébb haladtak. Néha valóságos társasjáték alakult ki a dolgozó katonák és a fényszóró között. A fénycsóva szép lassan elhaladt fölöttünk, és mi újra mozogni kezdtünk, mikor az olasz gépkezelő a gépet hirtelen visszairányította ránk, mire nekünk hasra kellett vágódnunk. Bizonyosan nagyokat nevetett, ha sikerült néhányat közülünk meglepni. Ez természetesen nem lett volna baj, ha az olasz tüzérségi megfigyelő ilyenkor néhány srapnelt a nyakunk közé nem küldött volna.

Éjfél felé már fogytán volt a kő, és az állást újra harcképessé tettük. A szürke homokzsákok jól beleolvadtak a köves talajba, sőt a mellvéd elejét lapos kövekkel szépen elmaszkíroztuk – mint ahogy a zengzetes K.u.K. nyelven nevezni szoktuk azt az eljárást, ha valamit úgy eltakartunk, hogy az messzebbről ne legyen észrevehető. Nekünk most a karszt jellegzetes kőjellegét kellett adnunk az állásoknak. Természetesen ez nem sikerülhetett teljesen. Az előttünk futó drótakadály is jelezte, hol húzódik az állás.

A három sor drótakadály is úgy-ahogy helyre lett hozva. Üres konzervdobozok lógtak a drótokon, hogy esetleges éjjeli rajtaütés alkalmával kolompoljanak. Sokszor gondolkodtam azon, hogy a hadvezetőségünk miért nem kísérli meg a drótokat elektromos árammal telíttetni. Milyen meglepetés lenne ez a támadó olaszok részére. Viszont az is bizonyos, hogy a következő alkalomra már megtalálnák ennek is az ellenszerét.

Éjfél után, mire feljött a hold, hogy különös fényudvar által körülvett képével végigvigyorogja a tájat, mi már a kész lőrések mögül figyeltük a Monfalconéból hozzánk feltörő zajt. Messziről vonat fütyült, valószínűleg friss csapatok érkeznek. Autók jellegzetes búgása jelezte az alattunk végbemenő forgalmat.

Egy óra lehetett, mikor hátul, a mi oldalunkon különösen erős tompa dörrenésre lettünk figyelmesek. Eltelt vagy fél perc, mikor fölöttünk megremegett a levegő, és sejtelmes, ismeretlen hangok keletkeztek, amelyek folyton erősödve, az idegtépő borzalom minden skáláján áttörve zuhogtak ránk a végső robbanásig. Ilyent még addig nem hallottunk. A gránát bevágott Monfalconéba, nem messze tőlünk. Hatása ránk is borzalmas volt, hát még azokra, akik közelébe voltak. Az egész helység megmozdult, autók rohantak el, emberek kiabáltak, öszvérek, lovak nyerítettek össze-vissza. Jó negyedórába tellett, míg valamennyire lecsendesedtek. Olyan volt ez, mintha valami égitest zuhant volna le Monfalconéba.
– Mi volt ez? – kérdeztem a hátul levő parancsnokságtól telefonon.
– Ez a harminc és feles – válaszolták megelégedetten.
– Harminc és feles ágyúnk lőtt – világosítottam fel az embereket. Hallottam már emlegetni ezeket az ágyúszörnyetegeket, de ez volt az első löveg, amit robbanni láttam és hallottam. Az éjszaka folyamán még háromszor lőtt ez az ágyú, és lövése nyomán fél óráig is csönd támadt az egész vonalon.

 Kilátás Monfalconéra az osztrák-magyar állásokból
(forrás: NHKA gyűjteményéből)

Az emberek szundikáltak, és a hajnal alattomosan sompolygott felénk a tenger felől. Az egész napi izgalom és az éjjeli munka fáradalmainak jelei kiütköztek mindnyájunkon. A sebesültek már messze járhatnak azóta – gondoltam félálomban, amint a mellvédnek támaszkodva vártam a hátravonulásunk idejét. A halottakat is jó lesz még a sötétség védelme alatt hátraszállítani. Az én szakaszomra várt ez a szomorú feladat, mert mi voltunk legközelebb a hátravezető kőfalhoz.

A szakaszom fele elment, hogy sátorlapba téve elszállítsa a szerencsétleneket, és én, mint aki az utolsó dolgát is elintézte, szintén átadtam magam a jóleső hajnali kábulatnak. A kijelölt őrszemek vigyázták az előteret, és mindnyájan nyugodtak voltunk. Az éjjel feketesége szürkületbe ment már át, mikor, mint a villámcsapás, hurrá ordítás döbbent bele a kábult öntudatomba. Egy pillanatra azt hittem, hogy álmodok, de az ordítást követő fegyverdörrenések hirtelen kijózanítottak.